Az orvosnak az allergiakezeléssel kapcsolatos döntéseiből nem szabad kihagynia a beteget.

Együtt kell működni az orvossal

Meglehetősen sok az olyan allergiás beteg, akinek nem tetszik a szakorvos által kidolgozott kezelési terv, de ezt nyíltan mégsem teszik szóvá. A szokásos módszer az, hogy amit az orvos előír, azt a beteg vita nélkül elfogadja, ám odahaza a tabletták adagját önhatalmúlag felére csökkenti, a kenőccsel napi kettő helyett csak egy alkalommal keni be a bőrét, az inhalátorát pedig egyáltalán nem használja.

Egyesek hol szedik, hol nem szedik a gyógyszereiket, mert képtelenek eldönteni, hogy a gyógyszerek jó vagy rossz dolgok-e. Az allergiához való ilyen viszonyulás minden esetben a tünetek súlyosbodásához vezet.

A kockázat a komplex problémáknál, pl. atópiás ekcémánál vagy krónikus melléküreg-gyulladásnál a legnagyobb, ahol könnyen ördögi kör alakulhat ki, ha a betegség kezeletlen marad, illetve azoknál, akiknek pl. életveszélyes asztmájuk van – asztmánál a megelőző kezelés elhanyagolása végzetes kimenetelű lehet.

Sokkal jobb, ha nyíltan megmondjuk az orvosnak, mit gondolunk, és megvitatjuk vele esetleges aggályainkat a felírt gyógyszerekkel kapcsolatban. Ilyen módon bizonyos mértékig magunk is beleszólhatunk a kezelési program kialakításába. Az orvosok többsége sokkal inkább elviseli a nyílt beszédet még az elején, a terápia kidolgozásának fázisában, mint az olyan beteget, aki azután csak tessék-lássék módon követi az utasításait.

Súlyosabb kommunikációs zavart okoz, amikor az orvos nem hisz többé annak, amit a betege mond. Ez rendszerint azért következik be, mert az orvos úgy dönt, hogy betegének tünetei nem fizikai, hanem – részben vagy egészben – pszichés okokra vezethetők vissza. (Ilyesmi sokkal gyakrabban történik azokkal, akik intoleranciában vagy az allergia más, szokatlan formáiban szenvednek, mint azokkal, akiknek klasszikus allergiás betegségük van.)

Néha előfordul, hogy az orvos megmondja, amit gondol, de sajnos, többnyire nem ez a helyzet -a páciens csak azt veszi észre, hogy a kezelési mód hirtelen megváltozik, hogy az orvos türelmetlen lesz, vagy hogy olyan dolgokat kezd mondogatni neki, amitől ő elbizonytalanodik.

Ha ilyen helyzetbe kerülünk, a legfontosabb, hogy nagyon higgadtak és racionálisak maradjunk. Ha zaklatottak leszünk, vagy olyan módon próbáljuk az orvost egyértelmű állásfoglalásra késztetni, ami számára agresszív megnyilvánulásra utal, az csak megerősíti őt abban, hogy a „pszichés” diagnózisa helytálló volt.

Sajnos ugyanígy értelmezi sok orvos annak kitartó bizonygatását is, hogy tüneteink nem pszichés eredetűek – ez pedig rendkívüli módon frusztrálhatja a beteget. Első dolgunk az legyen, hogy ismerjük meg a betegségünk természetét!

Az orvossal legyünk tapintatosak és türelmesek, ugyanakkor kitartóak; törekedjünk arra, hogy viszonyunk ne romoljon meg vele, s hogy a kommunikációs csatornák nyitva maradjanak! Ha néhány hét vagy hónap után ez a próbálkozásunk is csődöt mond, további lehetőségek híján kénytelenek leszünk más orvos után nézni.